Az emberi lét, családi élet három nagy fordulója a születés, házasság, elmúlás.
A vallás, költészet, tudomány folyton megújuló forrása oka, célja a létnek e hármas titka.
Minden nép szertartásokkal, mélységes emberi meghatottsággal ünnepli létünknek e páratlan fordulatait, amelyeket soha meg nem ismétlődő egyszeriségük csak még fönségesebbé, még titokzatosabbá tesz.”
(Bálint Sándor)
MINDENSZENTEK
A Kelta kalendárium november 1-én, a Samain ünnep megülésével zárta és kezdte az új évet. E napon étel- és italáldozatot – az ősidőkben emberáldozatot – mutattak be elhunyt elődeiknek, hogy azok is osztozhassanak az általános örömben.
E szokás maradéka Írországban még ma is föllelhető: előző nap kitakarítják a házat, és éjszakára ételt hagynak az asztalon a családi szellemeknek (mint egykor nálunk, Halottak napján és Karácsonykor). Ünnepi szokásaikhoz híven a kelták e napon is nagy tüzeket gyújtottak. Úgy tartották, hogy Samainkor érvényüket vesztik a természeti törvények.
Az ünnep előestéjén megszűnik az idő, ez a nap sem az ó-, sem az újévhez nem tartozik. Leomlik a válaszfal az élők és a holtak között, az elhunyt ősök és a nagy elődök szellemei elhagyják halomsírjaikat és szabadon kószálnak az élők között.
Az angolszász országokban (például USA, Anglia, Ausztrália) Mindenszentek ünnepe mai is a kísérteties és boszorkányos tréfák ünnepe. Jól ismert gyermekijesztegető szokás „Mindenszentek előestéjén” (angolul: Hallowéen) sütőtök kísértetet készíteni. A tököt kivájják, orrnak, szemnek, szájnak rést vágnak a héjába, a belsejébe égő gyertyát tesznek, majd botra tűzik és lepedőt aggatnak rá. Mindez mutatja, hogy Halottak napja sem véletlenül került éppen ide. Mindenszentek naptári jelentőségét kiemeli, hogy 39 napra esik az őszi nap-éjegyenlőségtől (szeptember 23.) és 50 nap választja el a téli napfordulótól (december 21.).
A kínai tél is november elején, 7-én kezdődik.
Erre az időszakra esett a rómaiak jelen ünnepe, a „plebejus (ünnepi) játékok”, Ludi Plebeii.
Ezt a nagyfontosságú ünnepet nem vehette semmibe a korai egyház. Így történt, hogy 835-ben meghintette keresztvízzel, és Mindenszentek napjává tette. A katolikus tanítás szerint az élő és elhalt hívek közösséget alkotnak az Úr színe előtt.
Ez a Szentek egyessége.
A még élők a „küzdő egyházat” (Ecclesia militans) a már meghalt és tisztítótűzben bűnhődők a „szenvedő egyházat” (Ecclesia patiens), az üdvözültek pedig a „diadalmas egyházat” (Ecclesia triumphans) képviselik.
Mindenszentek napján a „küzdő egyház” a „diadalmas egyházat” ünnepli, az élő hívek köszöntik az üdvözülteket, mind a szentté avatottakat, mind pedig azokat, akiknek szentségét életükbe nem ismerték föl, így e Földön megjutalmazatlanul maradtak.
Az élők és az üdvözültek Mindenszenteki egymásra találásában a régi kelta Samain szelleme világosan felismerhető. Mára Mindenszentek ünnepe lassacskán összeolvad a Halottak napi ünneppel.
MINDÖNSZENTÖK SZÖGEDÖN
Mindönszentök napján (november 1.) a szegedi tájon is egészen a legújabb időkig a hagyományőrző családok ezen a napon fehér üres kalácsot szoktak sütni. Régi szegedi polgárasszonyok mézzel vonták be a tetejét. Jellegzetes alsótanyai alakjában fonadék, melyet perecbe foglalnak, ez a Mindönszentök kalácsa, másként kúdúskalács, amelyet Mindönszentökkor, annak délutánján, a sírokhoz igyekezve a temető kapujában várakozó koldusoknak osztogattak azzal a kéréssel, hogy ők is emlékezzenek meg a család halottairól. A kódusok könyörgését a régi szegedi hagyomány különösen foganatosnak tartotta. A Tápén sütött briós formájú kis fonott kalácsnak kúdús tuborék, máshol meg gudúc a neve, amelyet nemcsak ezen a napon nyújtanak át a koldusoknak, hanem a lakodalmas kalácstésztából is először ez készül el a számukra. A szegedi nagy táj sok településén a templomba viszik a kalácsot és ott történik a szétosztás. A koldusoknak adott kalács, alamizsna a halott megvendégelésének módosult keresztény változata.
A szőregi koldusok a következő éneket énekelték a temető kapuban:
„Elindultunk a szent helyre, Mert mindnyájunkért meghaltál,
A szomorú gyászos kertbe. Az keresztfán megváltottál,
Vigasztalást ott sem veszünk, Szent lelkedhez szorítottál,
Könnyes szemmel hazamegyünk. Nékünk üdvösséget hagytál.
Már most Te eleidbe jöttünk, Óh siralom, óh fájdalom,
Keresztfád előtt könyörgünk: Hogy a holtakról kell szólnom,
Tekints az megholt hívekre, Az Úristen maga tudja,
Kit teremtettél képedre. Holtakat hogy szabadítja.
Sok lakóhelyei vannak,
Az Úristen országának,
De nem tudjuk merre vannak,
A megholtak hogy kínlódnak.”
(Bálint Sándor: Szögedi nemzet)
A halottakról való ünnepi megemlékezés keresztény szokását a Cluny bencés szerzetesei terjesztették el a X. században, ám gyökerei vitathatatlanul a pogány ősiségbe nyúlnak. Az időpont, a tűzgyújtás, a halottak visszajárásával kapcsolatos hiedelmek már a kelta Samainra is jellemzőek. (A Kelta kalendárium november 1-én a Samain ünnep megülésével zárta és kezdte az újévet.)
A kettős gyásznap – ne feledjük Mindenszentek és Halottak napja voltaképpen egy ünnep – így kelta eredetű lehet.
Tudjuk azonban, hogy a novembert pontosabban Skorpió havát más ókori népek is a halál hónapjának tekintették, s hogy e képzetet, a hozzákapcsolódó mítoszokat, rítusokat és annak tárgyait, eszközeit a természet időtlen idők óta átélt őszi haldoklása ihlette.
Ahogy a „meghaló” természet minden tavasszal „feltámad halottaiból”, ugyanúgy a halott- ünnepeket is túlvilági életben való reménység és hit hatja át, sőt, a keresztény lelkekben a testi feltámadás boldog tudata él. (A Keresztény Temetők kapuján ott a felirat: „Feltámadunk!”)
A katolikus egyházban a Mindenszentek utáni nap (november 2., ha az vasárnap november 3.) a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja.
Ezen a napon a „küzdő egyház”, tehát a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján (Mindenszentek délutánja) a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat, virágokkal, koszorúkkal feldíszítik és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják „hogy az örök világosság „fényeskedjék” az elhunytak lelkének”.
Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak. Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak. A falusi nép sokhelyütt vígságos, torral emlékezett meg halottairól. Éjjelre ennivalót hagytak a terített asztalon, mert a néphit szerint a holtak ezen az éjszakán meglátogatják övéiket. Ezt az enni- és innivalót másnap a koldusoknak adták, de ahol a „halott etetés” nem volt szokásban, ott is osztogattak ételt, italt a temető kapujában kéregető szegényeknek vagy más módon juttattak alamizsnát nekik.
HALOTTAK NAPJA SZÖGEDÖN
Ősi felfogás szerint a nap alkonyattól másik alkonyatig tart. Érthető tehát, hogy Midönszentök napjának estéjét népünk már Halottak estéje néven emlegeti. Ilyenkor a halottak emlékezetére egy, régebben két órahosszáig szóltak a harangok. Tápai hiedelem szerint ez idő alatt nyugszanak, megpihennek, nem szenvednek a lelkek a tisztítóhelyen. A temetőből hazajövet a család tagjai összeülnek és kis gyertyát kezdenek égetni. Rendre annyit gyújtanak meg, ahány halottjukat számon tartják. Egy-egy mellett addig imádkoznak, amíg el nem ég. Utána másik halottjukért újabb gyertyát gyújtanak. Olykor ez a közös imádkozás az egész halottak hetében megismétlődik.
Annak a hétnek, amelyikbe Halottak napja is beleesik, népünk ajkán Halottak hete a neve. Ilyenkor a régi öregek nem szoktak a földben dolgozni, földmunkát végezni. Helyette őröltettek, kukoricát morzsoltattak, szalmát hordottak a szérűből. Ez a hagyomány napjainkban lehetőségek szerint már csak falun és a Halottak napjára korlátozódott. Jellemző régebbi hiedelem, hogy aki Halottak napján földben dolgozik, azon hóttetöm (atheroma) támad. E kegyeletes tartózkodásban eredetileg a halottak, hazajáró lelkek haragjától való, szorongó félelem nyilatkozott meg.
(Bálint Sándor: Szögedi nemzet)