Mind az egyházi, mind a polgári temetés folyamata több szakaszból áll. Ha alaposabban megvizsgáljuk a két temetkezési típust, tapasztalhatjuk, hogy csak néhány elemében különbözik egymástól. Mint ismeretes, a magyar törvények értelmében, korra, nemre, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül mindenkit megillet a kegyelet. Ez a jogszabály értelemszerűen a szegedi temetőkre is vonatkozik.

Polgári temetés

Az önkormányzati, tehát köztemetőkben, de az egyházi tulajdonban lévő köztemetőkben is lehetőség nyílik polgári szertartással való temetésre és kegyeletadásra. Ez azt jelenti, hogy mindig a ravatalozóban történik a halottól való búcsú első fázisa. Ebben az elhunyttól polgári szertartás szerint vesznek végső búcsút, s ezt végezhetik erre az alkalomra felkért úgynevezett hivatásos búcsúztatók, de maguk a családtagok, ismerősök, munkatársak, társadalmi szervezetek, egyesületek képviselői is. Ez a szertartás többnyire a ravatalozóban, vagy az épület előtt történik. Ezt követően a gyászolók utolsó útjára kísérik az elhunytat, majd a sírnál, az urnafalnál, vagy hamvszórásos módszer esetében a kijelölt helyen -- végső nyugvóhelyére helyezik a halottat. Egyébként a polgári temetkezés, a népi, illetve a polgári szokásoknak megfelelően, szinte kivétel nélkül -- zene kíséretével zajlik.
Egyébként a polgári szertartással kapcsolatos egy fontos momentumot is meg kell említeni. Ez pedig az elhunyt azonosítása. Mielőtt a búcsúztatás megkezdődne - a jogszabályoknak megfelelően - ezt az azonosítást kötelezően el kell végezni, mégpedig egy hozzátartozó részvételével. Erre azért van szükség, mert a hozzátartozó nem kíséri folyamatosan a halál bekövetkeztétől - történjen ez a kórházban, otthon, vagy közterületen és közúton --, s közvetlenül a temetési szertartás megkezdése előtt is igazolnia kell, hogy az a személy van a koporsóban, akiről a halotti bizonyítványok szólnak. Ez az eljárás egyébként érvényes az egyházi szertartás esetében is.

Egyházi temetés

Szegeden több vallási felekezet végez kegyeleti szertartást a sírkertekben. A legnépesebb Szeged a környezetében a római katolikus vallás. E vallás szerinti szertartás voltaképpen az utolsó kenet felvételével kezdődik, amelyet közvetlenül halála előtt vesz fel az elhunyt. A második fázis a halott felravatalozása és a búcsúztatás. Ez minden esetben pappal és kántorral történik. Csakúgy, mint a következő fázis -- a fölbe helyezés, pontosabban a halottól a sírnál történő végső búcsúzás.
Hasonló a szertartás a reformátusoknál, azzal, hogy az ő vallásukban nem ismeretes az utolsó kenet, s kántor nélkül búcsúztatják a halottat.
A görögkeleti és ortodox vallás szerinti búcsúztatás menetében, ha erre az időjárási feltételek adottak, először a ravatalozó előtt rövid liturgia következik, majd a sírnál hosszabb szertartással vesznek végső búcsút az elhunyttól.
A nazarénus temetés hasonló jellegű, azzal a megjegyzéssel, hogy Szegeden kevesen gyakorolják ezt a vallást, csakúgy, mint az unitárius vallást.
A zsidó temetésben a szolgáltatónak, azaz a temetkezési vállalkozónak, az aktív szerepe nagyon kevés illetve korlátozott.

A temetkezési szolgáltató egyébként minden esetben tájékoztatja a vallási felekezetek képviselőit az adott lehetőségekről, s igény szerint vesz részt azok biztosításában is. 

Évszázadokig csak a magasabb rangúak, az előkelő és gazdag emberek nyughelyei készültek olyan anyagokból és akkora gonddal, hogy napjainkig fennmaradtak. A földi rangot és gazdagságot fejezték ki a sírba tett tárgyak is, melyek értékes anyagokból, művészi kivitelezésben készültek.
A sűrűn lakott települések közepén a túlzsúfolt temetők már veszélyeztetni kezdték az élők higiénés biztonságát, ezért a XVI-XVII. században mind gyakrabban a lakott területeken kívül nyitottak meg új temetőket. Ezt a folyamatot siettette a katolikus egyház szakadása, mert a protestánsok saját temetőikben kívántak nyugodni. De a felvilágosodás is tűrhetetlennek tartotta élők és holtak ennyire szoros lelki és fizikai összezártságát.
A XVIII. századra már általános nézet volt, hogy nem csak egészségtelen, de a holtak nyugalmát zavarja, méltóságukat sérti a temetőkben zajló társasági élet.
Amíg a XVII-XVIII. századig Európában nagyjából egységesek voltak a temetkezésig szertartások, a XVIII-XIX. században komoly különbségeket tapasztalhatunk. Északnyugaton egyszerű, nyugalmat árasztó, a természetbe harmonikusan illeszkedő, a természetes emberi érzelmeket szolgáló temetőligetek váltak általánossá, a mediterráneumban és Franciaországban a mozgalmas, szertelen barokk, majd neobarokk síremléke)-zsúfoládtak a temetőkben.
A XIX-XX. században a népesség számának rohamos emelkedésével növekszik a hamvasztások száma is.
Az újkori Európában először Milánóban építettek "emberi hullapörkölőt", krematóriumot (1876), majd a németországi Gothában. De már a francia forradalomtól kezdődően a feudális egyházzal való szembenállás jelképévé vált a halotthamvasztás.
Magyarországon először az 1833-as pestisjárvány alkalmával vetődött fel először a halottégetés gondolata.
1848 áprilisában Gyürky András budai polgár javasolta, hogy hamvasztva temessék a holtakat. Az általa tervezett krematórium alapelvem nyugszanak a XX. századi halottégetők.
Az első krematóriumot az 1930-as években építették Baltazár Dezső református püspök kezdeményezésére Debrecenben, de csak 1951-ben kezdte meg működését.
Tower Vilmos könyvében - melyet 1946ban a Szent István Társulat jelentetett meg - olvashatjuk: Csak míg a földbe temetkezésben az évezredes tradíció kegyeletes természetszerűsége nyilatkozik meg, addig a hullaégetésben egyeseknek eszeveszett türelmetlensége, különcsége és a pogány, vad, pusztító ösztöne, perverz kegyetlensége tobzódik, valamint a modern, áljelszavakba kapaszkodó ideges kapkodás érvényesül. Louis Henrynek, a Lőweni egyetem tanárának igaza van, hogy a hullapörkölőket csak egy lépés választja el az emberevéstől."
A budapesti új köztemetőben 1968 óta működik krematórium, de épült egy Szegeden és Sárváron is. Ma már a temetések 60-70%-a hamvasztásos, és ezen belül több mint 30% szóróparcellás temetés.
Egész Európában, de főleg az északi országokban növekszik a parktemetők száma. Olyan parkerdőket alakítanak ki, ahol bárki szétszórhatja a hozzátartozója hamvait, s így az elhunytak újra jeltelenül nyugszanak.

A magyarok néprajzában is igen gazdag szokássorozat kapcsolódik a hal-
álhoz,, halottakhoz, temetéshez, torhoz. Ezen szokások nagy része a halott körüli rontó erőkhöz és nem az elhunyt személyéhez kötődik. Ezért van, hogy a népvándorlás kori sírokban nem sok utalást találunk ezekre a szokásokra. Csak az élő néprajzi megfigyelések szolgálhatnak megfelelő anyaggal a téma megismeréséhez.

Legközelebbi nyelvi rokonaink, az obi-ugorok hiedelme szerint a lélek a testet az utolsó lélegzettel hagyja el, ezért pálcikát tesznek a haldokló szájába, hogy a fogait ne tudja összezárni és a lelke szabadon távozhasson. A halál beállta után a lélek sírba száll, és legalább három évig ott is kell maradnia, majd ezután csecsemőkben újjászületik. A nőknek kettő-négy, a férfiaknak három-öt lelkük van.

Az osztjákok (hantik) és a vogulok (manysik) a halál beállta után a testet rögtön elkezdik felkészíteni utolsó útjára (fürdetik, fésülik, borotválják, ünneplőbe öltöztetik). Ezen előkészületek után szarvasbőrből vagy szövetből készült maszkot tesznek az arcára, amire a fül, az orr, a száj és legfőképpen a szemek helyén rézgombot, esetleg valami más kerek díszt helyeznek.

Ezt a temetkezési szokást hozzák összefüggésbe a kutatók a honfoglaló magyarok régészeti anyagában található fém álarcokkal, szájba tett téglalap alakú fémlemezekkel. Az obi-ugorok - mint más archaikus népek - a halottat rendkívül veszélyesnek tartják a környezetére, különösen a gyermekekre, ezért őket eltávolítják a közeléből.

A holttestet fonallal veszik körül, nehogy elmenjen a helyéről. A tetemet csak addig hagyják a házban, amíg a koporsó - melyet fatörzsből vájnak ki - el nem készül. Ebbe a koporsóba, ami gyakran csónak is lehet, teszik bele az elhunytat a kedvenc használati eszközeivel és ruháival, de előbb ezeket megrongálják vagy összetörik. A fedél rászögelése előtti fontos ceremónia a halál meghatározása. A koporsóhoz erősített hosszú rudat a fejrésznél egy erős férfi fogja, a többiek kérdezgetik a halottat, a fejrésznél álló férfi pedig emelgeti a koporsót a rúddal.

Helyes kérdés esetén a koporsó hozzáragad a padlózathoz, nem lehet felemelni. Ugyanilyen módon tudakolják meg a halott utolsó kívánságát is, hogy milyen szellemnek, milyen áldozatot kell bemutatniuk a hátramaradottaknak. A holttest körül vételére szolgáló piros fonalat elveszik, később darabokra vágják, egy-két üveggyönggyel díszítve a rokonok vagy a csuklójukra, vagy a bokájukra kötik. Addig hordják, míg el nem szakad, ez jelenti majd a gyász végét.

A koporsó lezárása előtt rézlemezt, esetleg gyűrűt raknak a halott szívére. Ha nagyon féltek tőle, követ raktak nemcsak a szívére, de a szájába is. Mindezek a ceremóniák az élők megnyugtatásául szolgálnak, hogy a halott nem térhet vissza zavarni őket. Ezután a koporsót lesöprik.

Erre a célra mókusfarkat, de inkább rózsavesszőt használnak. Egy asszony kinyitja az ajtót, hozzáér a halotthoz a vesszővel, majd a házból kifutva távol eldobja a vesszőt. Mindezt hétszer kell megismételni, hogy a halott lelke végleg elhagyja a házat.

A koporsót általában az ablakon viszik ki a házból, a nyári sátrakból viszont a falon vágott nyíláson keresztül. Miután kivitték, az összes helyiséget kifüstölik, miközben nagy zajt csapnak a berendezési tárgyak ütögetésével.
49 oldal
A cél a szellemek kiűzése, ha az eddigi óvintézkedések ellenére még mindig nem távoztak volna el.

A temetés rénszarvasáldozattal ér véget, de korábban áldoztak lovat is. A honfoglalás korabeli sírokba lovat is temettek a halott mellé. A lovat megnyúzták az áldozati tor alkalmával, de a négy lábát és a fejét - melyeket egyébként is nagyon nehezen lehetett volna megnyúzni - a bőrben hagyták és így fektették elhunyt gazdája mellé.

A halott, illetve lelkének visszatérése elleni védekezésül a temetőbe vezető utat eltorlaszolják: élével a temető felé verik be a baltanyelét a földbe. Szintén a védekezést szolgálja, hogy kezet mosnak, fáklyával füstölik magukat, tűzön ugrálnak keresztül. A tüzet több éjszakán át nem engedik elaludni, és éles fémeszközt helyeznek a küszöbre.

A gyász jele, hogy a hajukat leengedik. Ha nő halt meg, négy, ha férfi, öt napig befonatlanul hagyják, majd négy vagy öt hétig a férfiak elöl hordják a hajfonatukat, a nők pedig kifordított kendővel kötik be a fejüket.

A temetés után kilenc nappal emlékeznek meg az elhunytról, majd egy évig minden holdtöltekor. Ezután már csak évente egyszer halotti tort ülnek a tiszteletére. 

A régi falu népe minden nap éjszakáján és minden esztendő telén a másik világ vendége: a halál utáni létből kap ízelítőt, üzenetet. Életének állomásain, szokásaival, fiatal korától készült az utolsó átváltozásra - teremtő ura örömébe. Ezt fejezi ki a következő lefekvési archaikus imádság:

"Én lefekszem én ágyamba, testi-lelki koporsómba, három angyal fejem felett:
egyik megőriz engemet, másik szememet lezárja,
harmadik lelkemet várja... "

És a következő lefekvési ének:
"Minden élő megy nyugodalomra, az Istentől elrendelt álomra,
de én, Uram, úgy megyek ágyamba, mint ha mennék gyászos koporsómba... "

A régiek már életükben készülődtek a halálra, főleg akkor, amikor túlhaladtak az élet delelőjén:
...hatvan felé, hazafelé... Sokan a menyasszony-, illetve vőlegényruhájukat őrizgették e napra. Akadtak, akik koporsójukat már életükben megvették, s a padláson tartották. A századfordulón még éltek olyan asszonyok, akik kifésült hajszálaikat egy kispárnahuzatba gyűjtötték, és meghagyták, hogy majd "azon a napon" ezt tegyék a fejük alá, mert: "...az embernek odaát minden hajszálával el kell számolnia".

A halálos beteg sokszor maga kívánja a szentséget (utolsó kenet). Ennek egyik előjele, amikor ünnepélyesen "megköveti" és engeszteli házastársát, gyermekeit, cselédeit: "Most bocsássatok meg, ha vétettem ellenetek!"

A halál érkezése
Tápén sok haldokló az utolsó órájában maga kívánkozott az anyaföldre: "Lennék a földre, tögyetek lé a földre!"
A halál bekövetkeztével azonnal lefogták a halott szemét, nehogy "elvigyen" valakit. Aztán pénzt vagy cserépdarabot tettek a szemére. Csíkban a halottat a gyertyaszentelői viaszgyertyával "megkerítik", ami abból áll, hogy az égő gyertyát végigviszik a halott teste körül, és közben ezt mondják: "Akik bent vannak, menjenek ki, akik kint vannak, jöjjenek be!" Utána a kezébe teszik a gyertyát. Csíkjenőfalván a halott derekához és lábához teszik a viaszgyertyát, majd egy másik gyertyával "kikérik" a halott lelkét a házból, s imádkozva háromszor megkerülik vele a házat.

A gyertyával végzett szertartások után megállítják az órát (a halott életórája immáron lejárt), s a halálát "bemondják" a méheknek a méhkasba, az állatoknak az istállóba és a fáknak a kertbe. A gazda halálát a szegedi tájon máig "bejelentik" az állatoknak is: "Farta, ne, oda a gondviselőd!" A lovakat szabadon eresztik, a méhek a gyeviek, tápéiak szerint a halott után akarnak repülni, de a családból valaki eléjük áll, és azt mondja nekik, hogy ne sirassák gazdájukat.

A halálesetről értesítik a három tőszomszédot (még éjjel is). A családból vagy a szomszédból a legfiatalabb fiú értesíti a rokonságot.